A Marc házához vezető úton visszafelé felhívtam apámat, részben, hogy bejelentkezzek, ahogy kérte, részben pedig mert Galloway nem tudta Adam Eckard címét.
– Halló? – szólt bele rekedten. Parker balra kanyarodott, egy keskenyebb útra.
– Én vagyok. Felébresztettelek?
– Csak szunyókáltam. – Bőr nyikordult; láttam magam előtt, ahogy felül a kanapén, az irodában. – Van jelentenivalód?
– Aha. Épp most beszéltünk Hooper Galloway-jel a címen, amit adtál.
– Jó. – Már éberebbnek tűnt a hangja, zoknis lába a parkettán susogott. – Megsérült valaki?
Elvigyorodtam, bár az arcomat csak Ethan láthatta az út menti lámpák elsuhanó fényében.
– Csak Galloway büszkesége, semmi más.
– Járulékos kár?
– Egy szélfogó ajtó. – Ethan visszanevetett rám.
Apánk sóhajtott, és a rugók nyikordulása tudatta, hogy átült a görgős székébe.
– Gondolom, rosszabb is lehetett volna. Mit tudtatok meg?
– Vittünk egy mintát a kóbor véréből, aki elvitte Marcot, és Galloway szerint egy Adam Eckard nevű kandúré. Nincs a listánkon, szóval mindent ki kellene derítened róla, amit tudsz. Különösen a címét, és amit az autójáról tudni lehet. Meg a két halott kandúrról is, ha lehet. Nem tudjuk, ki vezetett, és egyiknél sem találtunk kulcsokat.
– Amint leteszem a telefont, ráállítom Owent – ígérte apám. – Még valami?
– Aha. – Fél kézzel megkapaszkodtam Dan üléstámlájában, amikor Parker bevett egy éles kanyart. – Rosszul értelmeztük a rajtaütés okát. Nem Manx és én voltunk a cél, hanem Marc. Galloway szerint előttünk akarták megölni, hogy példát statuáljanak.
A telefonban apám halk morgása hallatszott.
– Úgy hangzik, harcolni akarnak.
– Ők úgy gondolják, most vetnek véget egy harcnak. Az elmúlt hónapban jó néhány kóbornak nyoma veszett a környéken. Halottnak hiszik őket, Marcot pedig a tettesnek. Mi viszont úgy gondoljuk, Eckard és a halott kandúrok állnak a balhé mögött. Bár nem lepne meg, ha kiderülne, hogy valaki mással, vagy másnak dolgoztak.
– Megvan az eltűntek neve? – Fiók csikordult valami puhán az íróasztalra esett. Alighanem egy jegyzettömb.
– Igen. – Felolvastam neki a Hoopertől kapott neveket, és a végén a kérdőjelet is. – Galloway biztosra vette, hogy volt egy negyedik eset is, de annak a nevére nem emlékezett.
– Visszahívlak reggel, és elmondok mindent, amit előástunk. Habár Michael biztosan gyorsabban tudna ásni. – Csakhogy Michael Georgiában volt, és nem is jöhetett el onnan, amíg Manx pere véget nem ér.
Apám tenyere a mikrofonhoz súrlódott, ahogy megpróbálta elfojtani az ásítást.
– Aludjatok valamit! Ma este már semmit nem tehettek a cím nélkül.
Átfutott a fejemen, hogy vitatkozzak – nem hittem, hogy képes leszek aludni, miközben Marcnak nincs nyoma, de most az egyszer túl fáradt voltam a kötözködéshez, úgyhogy csak témát váltottam.
– Hogy van Kaci?
– Kimerült. – Apám hangját, és alighanem a testtartását is, az aggodalom tette komorrá – Hamarosan nagyon beteg lesz, ha nem vált alakot.
– Tudom – sóhajtottam, és kibámultam az ablakon, ahol egy sor kopasz, fagyos szántó suhant el hátra. – Ma délután nagyon közel jutottunk. Remélem, ha visszamegyek, át tudom juttatni rajta.
– Az jó. – Elhallgatott, újra ásított, amitől rám is rám jött. – Aludjatok!
– Megpróbálok.
Csaknem hajnali három volt már, mire visszaértünk Marc házához. Dan leroskadt a kanapéra, Ethan, Parker meg én pedig összekuporodtunk Marc ágyán, mint egy falka oroszlán. Tényleg úgy gondolom, hogy Marc távollétében képtelen lettem volna aludni, ha nem érzem a testünk közös melegét és a mellettem verő két szív egyenletes ritmusát. És még így sem aludtam jól. Egyre kísértett Marc, láttam holtan, egy földbe ásott lyukban, saját alvadó vérében fekve, miközben dögevők tépkedték a húst a csontjairól.
Hideg verejtékben úszva ébredtem fel, az arcom könnyektől volt nedves. Ethan, mintha meg akarna nyugtatni álmában, átvetette a karját a vállamon.
Még nem virradt. Az órán öt negyvenöt állt, de én már végérvényesen felébredtem.
Ethan és Parker még aludt, úgyhogy kiosontam a ház első felébe, csak úgy, zokniban: mindössze azért álltam meg, hogy felmarkoljam a mobilomat Marc éjjeliszekrényéről. Meglepetésemre Dan Paintert találtam a konyhaasztalnál – bár a gyéren szigetelt helyiségben hideg volt, ő egy párás doboz kólát markolt. Az asztalon előtte hevert a saját telefonja.
– Te mit csinálsz ilyenkor ébren? – Vastag, puha zoknimban besétáltam a konyhába.
– Tetriszezek. – Felém fordította a mobilt, úgyhogy láthattam is a képernyőn halmozódó színes tömböket. – Nem tudtam aludni.
– Én sem. – Kihúztam a kávéfőző alól az üres kiöntőt, és a mosogatónál megtöltöttem. – Nem innál inkább egy kávét? – pillantottam a hideg üdítőre.
– Féltem, hogy felébresztelek.
Apró mosollyal köszöntem meg a figyelmességet, aztán felnyúlva nyitogatni kezdtem a szekrényeket; kávét és filtert kerestem.
– Balról a második, alsó polc.
A pokolba! Painter tudja, hol tartja Marc a dolgait, én nem. Bosszúság száguldott végig rajtam, ezredszerre az elmúlt napok óta, és felszította a Marc miatt érzett félelmemet és dühömet.
Nélküle létezni szívás. De ha nem tudom, él-e még, vagy már halott, az kínzás.
Kivettem a filtert meg egy zacskó kávét az alsó polcról, és bőségesen pakoltam az utóbbiból az előbbibe. Amíg főtt a kávé – már az illata visszahozta a racionális gondolkodási képességemet, kimerültségem és érzelmi ürességem ellenére –, kihúztam a Dannel szemközti széket, és ledobtam rá magam.
– Miért nem tudsz aludni?
Painter az üdítőjét nézte, és forgatta a repedt asztallapon.
– Furdal a lelkiismeret.
Együttérzőn feldobogott a szívem.
– Dan, ez nem a te hibád.
Vállat vont, nem nézett a szemembe.
– Ha én vagyok ott, nem ő, ez sose történik meg. Ő megállította volna őket.
Sóhajtottam. Alighanem igaza volt – hiszen Marcról beszéltünk –, de a bűntudata ettől még nem volt helyénvaló.
– De nem voltál ott, Dan. Nem tehettél semmit.
Nem tűnt úgy, hogy meggyőztem, de mielőtt erősebb érvet találhattam volna, pizsamanadrágom zsebében megcsördült a telefonom. Felálltam, hogy felvehessem, közben megint a szekrényhez léptem, hogy kávésbögréket keressek.
– Felébresztettelek? – kérdezte apám kimerültségtől reszelős hangon.
– Nem, már fenn voltam. Találtál valamit?
– Owen megtalálta Eckard címét, de fel kellett hívnunk Michaelt, hogy utánajárjon a kocsijának. Fogalmam sincs, hogy szed össze ennyi adatot ilyen gyorsan.
– Vannak barátai a dallasi rendőrségen, meg nagyon ért a számítógépekhez. – Az első szekrényben csak papírtányérokat találtam, meg egy karton kólát, úgyhogy odébb léptem eggyel.
– Van nálad írószer?
Körbepillantottam a konyhában. A szemem megakadt a hűtőre rakott mágneses tokban tárolt üzenőcetliken és az edényszárító egyébként üres evőeszköztartójába rakott, összerágcsált ceruzán.
– Van, mondhatod. – Apám beolvasta Adam Eckard címét, és hogy egy fekete 2001-es Ford Explorer van a nevén. Feljegyeztem. – Köszi, apu! Még napkelte előtt úton leszünk.
– Elég nagy út, és ha hivatali munkarendben dolgozik, aligha éritek el indulás előtt.
Vállat vontam, bár ezt ő nem láthatta.
– Akkor majd átnézzük a lakását.
Apám sóhajtott
– Légy óvatos, Faythe!
– Az leszek. – Végül a harmadik és utolsó szekrényben találtam három bögrét és fél zacskó porcukrot. Tejpor nem volt; Marc feketén itta a kávét. A cukrot a francia pirítóshoz tartotta, a kedvenc reggelijéhez. Egy fél veknit is megevett belőle egyszerre.
Letettem a telefont, kávét töltöttem magamnak, extra cukorral – hátha jó lesz a tejpor helyett – és a bögrémmel, a samponommal meg a táskámból előszedett váltás ruhámmal a fürdőbe vonultam. Majd felkeltem a fiúkat, miután letusoltam – különben mire odajutok, elhasználják az összes meleg vizet.
Mire kiszálltam a zuhany alól, a kávém már ihatóra hűlt, bár még mindig nem volt elég édes. Tíz perc múlva csaknem száraz hajjal és üres bögrével léptem ki a fürdőből. Addigra a többiek is az asztalnál ültek, Ethan és Dan Marc két maradék bögréjéből itták a kávéjukat, Parkernek egy fehér papírpohár jutott valamelyik szekrényből.
– Fürödjetek és öltözzetek fel! – töltöttem ki magamnak a maradék kávét, és visszafordultam feléjük, majd nekidőltem a pultnak. – Apu megtalálta Eckard címét, az lesz az első megálló.
– Tudjuk – lengette meg Ethan a sárga cetlit a kézírásommal. Parker felállt, kiitta a poharát.
– Ha felrakod a szalonnát, amíg megfürdök, utána összedobom a reggelit.
– Rendben. – Bár nem voltam épp mesterszakács, de néhány csík bacont bele tudtam rakni egy serpenyőbe.
Húsz perc múlva Ethan – ő volt az utolsó – is kilépett a fürdőből, mezítláb és póló nélkül, a homlokára egy vizes hajtincs tapadt. Éppen akkor ült le a negyedik székre, amikor Parker az asztalra tett két műanyag tányért, tucatnyi tükörtojással. Ethan kiszedett egy csík szalonnát a másik tálból – majdnem egy kilónyit kisütöttünk –, Parker pedig közben odatette a tizenkét szelet vajas pirítóst és egy üveg szőlődzsemet.
Marc sem tejet, sem narancslevet nem tartott a háznál; már a harmadik csésze kávét ittam feketén, keserűen. Pocsék íze volt, de minthogy csak két és fél órát aludtam, nagyon kellett.
Hét óra előtt indultunk, de csaknem egy órába telt, hogy eljussunk Rosettából Fayette-be, ahol Eckard élt. Ezt még húsz perccel megfejeltük, amikor a házát kerestük; Adam Eckard egy ikerház jobb oldalán lakott, és balról közös felhajtón osztozott a szomszédjával. Az ő oldala üresen állt, leszámítva az olajfoltokat, de a biztonság kedvéért bekopogtunk. Vagyis én kopogtam be.
Minthogy fényes nappal nem törhettük be az ajtót, a fiúk az autóból figyeltek, amíg én a fedett verandán ácsorogtam. Meglehetősen biztos voltam benne, hogy képes vagyok egymagamban elbánni egy kóborral, ha kell, főleg úgy, hogy – hacsak nem jut eszébe azonnal megszimatolni engem – fogalma sincs, hogy én is vérmacska vagyok.
A fiúk pedig meglehetősen biztosak voltak benne, hogy ha tévedek, nagyon gyorsan odaérnek. Végül azonban mindez lényegtelen volt, mert Eckard nem volt odahaza.
– Adamet keresi? – Amikor visszafordultam a kocsihoz, bal felől kitárult az ikerház másik felének az ajtaja. Megperdültem. Egy kisfiú lesett rám, fél kézzel még mindig a kilincset markolta. Nyolcévesnél nem lehetett idősebb, és a hideg ellenére is mindössze egy kopott farmert viselt, meg egy fakó pólót. Mezítláb állt a fagyos betonon. Az arca kipirult, a szeme csillogott a láztól, de a szaga is azonnal elárulta, hogy beteg. Elkapott valami fertőzést, ami miatt most nem mehetett iskolába.
Parker kocsijának ajtaja kinyílt mögöttem. Hátranéztem, hogy közöljem Ethannel: minden rendben. A bátyám bólintott, de azért mellém sietett a repedezett járdán, nem ült vissza.
– Hogy hívnak? – kérdeztem a srácot. Ethan lépései elhallgattak mögöttem.
– Jack – felelte a gyerek tágra nyíló szemmel. Ethan letérdelt mellém, hogy a kisfiú szemmagasságába kerüljön, és rámosolygott. Jack csak bámulta: a két idegen jelenléte nem rémítette meg, nem is hozta zavarba.
– Jack, itthon vannak a szüleid? – kérdeztem. Láztól homályos pillantását felfelé fordította, felém.
– Anyu még alszik.
Elnyomtam a fellobbanó mérgemet – ébren kellene lennie, hogy lázcsillapítót adjon a szegény srácnak, és vigyázzon, ki ne száradjon.
– A szomszédodat keressük. Mr. Eckardet – magyaráztam, a korábbi kérdésre válaszul. – Ismered őt?
– Láttam – pislogott rám értetlenül.
– Ma? – vágott közbe Ethan, és Jack felé fordult.
– Tegnap.
– Tudod, hova ment? – Nem vártam választ, és a kisfiú tényleg csak a fejét rázta.
– A barátaival ment el, de nem t’om, hova.
Ethan felvonta a szemöldökét, és rám pillantott.
– Hogy néztek ki a barátai?
– Az egyik magas volt, meg sovány, a másik alacsonyabb, de muszklisabb.
Most én mosolyogtam le Ethanre. Jack a halott kóborokat látta, még azok életében.
– Mit csináltak itt?
– Semmit. Adam bement, a többiek a kocsiban vártak. Aztán Adam kijött, és elhajtottak.
– Akkor láttad utoljára?
Jack lassan ingatta a fejét.
– Később visszajött, de a többiek már nem voltak vele.
Megint Ethanre sandítottam, a szívem zaklatottan verdesett.
– Akkor mit csinált? Volt vele valaki más is?
– Nem… nem. – Jack eleresztette a külső ajtót, hagyta, hogy az becsukódjon mögötte, aztán hidegtől pirosra csípett kezét nadrágja zsebébe dugta. – Egyedül volt. Bement, és másik inget vett. Aztán kijött, és berakta az ásót a hátsó ülésre.
A szívem akkorát ütött, és olyan gyors ritmusba lódult, hogy egy végtelen pillanatra elsötétült előttem a világ. Egy ásót?! – Mondta, minek kell? – Nem Marcnak. Nem Marcnak. Marc még él. Tudnám, ha már halott volna.
Tudnám. Vagy mégsem?
– Megkérdeztem. Azt mondta, a szarvas miatt van. Elütött egy szarvast a kocsijával, és el fogja temetni. – A srác szipogott, és meztelen karjába törölte az orrát. Biztosan csak rontunk az állapotán, hogy kint tartjuk a hidegben, de muszáj volt mindent megtudnom Marcról. Jack nemsokára bemehet megint.
– Láttad a szarvast? – tudakoltam, és visszafojtottam a lélegzetemet, amíg a fiú válaszolt.
Jack a fejét rázta.
– Aszonta’, a csomagtartóban van. Ha apu vadászik, mindig a tetőre kötözi a szarvast, mert sosem fér a csomagtartóba. Adam biztosan kicsit ütött el. Talán nőstényt. Vagy gidát. És csupa vér is lett, amikor berakta a csomagtartóba. Asszem, azért is kellett másik ing.
Amíg Ethan oldalba nem könyökölt, észre se vettem, hogy nem lélegzek. A bátyám talpra rántott. Adam Eckard pedig berakta Marcot a csomagtartójába, aztán hazaugrott, hogy inget váltson, és kihozza az ásót. Az ásónak egyetlen használati módjára tudtam csak gondolni.
– Köszönjük! – Ethan megborzolta a fiú haját. – Sokat segítettél.
Ismét mellétérdelt, a kézhátával megtapintotta Jack lángoló arcát.
– Lázad van, öcskös. Adott anyukád gyógyszert?
A srác a fejét rázta.
– Jó, most menj be, és igyál egy nagyot. Utána ébreszd fel édesanyádat, és kérj tőle lázcsillapítót. Rendben?
De mielőtt Jack felelhetett volna, a ház belsejéből könnyű léptek hallatszottak, és egy nő rekedt hangja szólalt meg.
– Jack? Húzzál befele, és csukjad be azt a nyomorult ajtót! Kimegy az összes meleg!
Ethan egy bátorító bólintással elbúcsúzott a fiútól. Jack bement, és becsukta mindkét ajtót.
– Van, akinek nem volna szabad gyereket szülnie – morogta Ethan.
Egy pillanatra elnyomta növekvő rettegésem a fiú miatt érzett méreg, összecsengve Ethan látható undorával. De aztán a Marc miatti félelem újra elöntött, és megtántorodtam.
Nem emlékszem, hogy visszamentem az autóhoz, de majdnem biztos vagyok benne, hogy Ethan vonszolt le a járdáról, aztán betuszkolt, át a középső üléssoron, hogy magának is helyet csináljon. Addig nem is igazán tértem magamhoz, amíg Dan felém nem fordult, és az arcomat látva ki nem ült az aggodalom az övére is.
– Mit mondott?
Csak pislogtam rá. Ethan rám nézett, próbálta eldönteni, válaszoljon-e helyettem, de én megráztam a fejem, jelezve: jól vagyok.
– Adam azokkal a kóborokkal ment el, akiket Marc megölt. Aztán egyedül jött vissza, talpig véresen, de csak annyi időre, hogy inget váltson, és magához vegyen egy ásót.
– Bassza meg! – Parker ökle a kormánykerék jobb felébe vágódott. Dühében megfeszültek az állán az izmok – már amennyit az állából láttam a visszapillantóban.
– Nyugi! – feleltem halkan. – Életben van.
– Honnan tudod? – Dan éles pillantással méregetett, mintha reményt akarna kölcsönözni tőlem.
– Mert Marc sosem veszít, és soha nem is adja fel. – Parker lassan kigurult a behajtóról. Kibámultam az ablakon, a szememet nem vettem le Adam Eckard házrészéről. – Még életben van, és meg is fogjuk találni.
– Meg kell tudnunk, hol dolgozik! – Leszedtem a kávéspoharam fedelét, és egy szalvétára ejtettem, majd a dobozba nyúltam egy újabb csokis fánkért. – Menjük vissza, és kérdezzük meg Jacket!
Korábban túl erős volt a sokk és a rémület, nem is jutott eszembe, hogy rákérdezzek, mielőtt elhagytuk volna Eckard házát.
– Miért? – kérdezte Dan almafánkkal teli szájjal. A jobbján Parker rágott jelentőségteljes csendben, szabad kezét ökölbe szorította az asztal lapján. Ám gondosan kifejezéstelenre igazított arca sem rejthette el a szemében csillogó gyászt, és ez kezdett komolyan felbosszantani. Marc életben volt – biztosan tudtam –, de Parker már leírta őt. Ő már a megbosszulására készült, amíg én a megmentésére.
Valahol mélyen bennem egy kicsi, hitetlen rész egyre erősködött, hogy Parker csak realista. Hogy a biztos tényekből vonja le a következtetéseit. De a lelkem nagyobb részét ez nem érdekelte. Parker lemondott Marcról, és egy rövid, ám múló pillanatig gyűlöltem őt ezért.
Mögöttük kitárult az ajtó, és egy ötfős család tódult be a jeges huzattal. A három gyerekből kettő, akik már tudtak járni, azonnal a pulthoz rohantak, hogy az üvegen át megcsodálják a sokféle cukormázas reggeli csemegét.
– Mert akkor megtalálhatjuk Eckardet, és addig verhetjük, amíg elárulja, hol van Marc – feleltem Dannek. És ezúttal nem leszek hajlandó eljátszani a jó zsarut.
Parker és Ethan fájdalmas pillantást váltott az asztal felett.
– Faythe… – kezdte Parker, de én csak vadul megráztam a fejemet; libbenő hajam a bátyám arcába vágódott.
– Ne is kezdd el! – csattantam fel, és úgy merednem rá, mintha azzal ki tudnám égetni a gondolatot az agyából. – Még nem halt meg, de hamarosan meghalhat, szóval nem fogjuk az egész napot itt tölteni, és a fejünket tömni, arra várva, hogy a válaszok az ölünkbe hulljanak!
– És miért nem kutatjuk át a házát alaposan, ahogy mondtad? – javasolta Ethan: fél szemöldökét felvonva, némán könyörgött, hogy térjek észre. Ott találhatunk valamit, ami elárulja, hová vitte Marcot.
A szememet forgattam: próbáltam úrrá lenni a bensőmet perzselő dühön.
– Gondolod, hogy kirakott egy villogó fénynyilat, egyenesen az iratszekrény felé, amin az áll: itt keressétek a bizonyítékot? Ő egy kóbor, Ethan, nem a lüke prérifarkas a rajzfilmből!
– Nem tudom, mit hol hagyott, de valaminek kell lennie. – Ethan nem adta fel: mérges kitörésem után felállt, ragyogó zöld szeme körül a ráncok az eszembe idézték, hogy nem csak én egyedül aggódom Marc miatt. – Ha pedig mégsem, megvárjuk, amíg hazaér, és akkor verjük ki belőle. Látod? Mindenkeppen elkaphatod. – Kedvesen rám mosolygott, hogy megnyugtasson, de én dacosan néztem vissza. Nem akartam megnyugodni.
Marcot akartam.
– Nincs időnk várni! – Az utolsó szót úgy köptem eléjük, mint valami gusztustalanságot – az íze olyan volt –, és ezúttal mindhárman az ételükre néztek, nem rám.
Sóhajtottam.
– Nézzétek, tisztában vagyok vele, hogy szerintetek Marc halott. Azt is tudom, hogy apu valószínűleg egyetért veletek. – A hallgatása, amikor utoljára hívtuk fel a fejleményekkel, köteteket mesélt. – Én viszont nem. És a ti hitetlenségetek nem változtat semmin. Ha halott, akkor talán hagyhatjuk megrohadni valahol az erdőben, ahol minden dögevő kiharaphat belőle egy darabot?
– Természetesen nem! – nézett fel Ethan, és összevont szemöldöke alatt ismét megláthattam leplezett dühét és félelmét. – Tudod, hogy mi is szeretjük őt. Tisztességes temetése lesz. De…
De hogyha halott, akkor már nincs hova sietni. Akkor várhatunk, amíg Eckard hazaér. Amíg lemegy a nap, és a sötétség leple alá rejtőzhetünk. Ki se kellett mondania: ezt is láttám a szemében.
Kivettem még egy fánkot, és rákényszerítettem magam, hogy megrágjam, bár semmi étvágyam nem volt. Az evés is lefoglalt valamennyire, mindenesetre másféle tevékenység volt, mint elterelni a gondolataimat a valójában elgondolhatatlanról. Amikor lenyeltem a falatot, és már elég nyugodt voltam a válaszhoz, felnéztem.
– Rendben. Ha át akarjátok kutatni Eckard házát, azzal kezdjük. Amúgy is ez lesz alighanem a legegyszerűbb módja, hogy kiderítsük, hol dolgozik.
Ethan sóhajtva Parkerre pillantott, aki bólintott. Kompromisszumra jutottunk.
Kifelé menet felszedtem egy maréknyi tasakos kávé krémport, és zsebre raktam, későbbre. Valami azt súgta, a jövőmben sok lesz a fekete kávé.
Egy órával később Eckard nappalijában álltunk, Dan, Ethan és én, és a káoszt néztük, amit mi magunk okoztunk, amikor átkutattuk a lakást. Hátul lopóztunk be – Ethan egyetlen erős csavarintással letörte az ajtógombot, Parker pedig az autóban maradt, egy háztömbnyire, hogy figyeljen, nehogy elkapjanak minket betöréses lopásért fényes nappal. És így a menekülőautó is a rendelkezésünkre állt, ha szükséges.
A lakás minden szekrényét és fiókját átkutattuk, és bár megtaláltuk a névkártyáját, és több ív bérpapírját – egy helyi elektronikai bolthálózatban árulta a tévéket –, semmi nyomát nem leltük annak, hová vihette Marcot.
– Hát jó, akkor vissza az A tervhez! – állapítottam meg, s elrúgtam magam elől egy párnát, miközben Dan egy asztalfiókban turkált. – Találkozzunk Eckarddel ebédidőben!
Ethan felemelt egy repedt videojátéktokot, és megfordította, hogy leolvashassa a címét.
– A fogam ugyan még cukormázas a fánktól, de ki bánja? Tudok enni megint! – Fel is kapott egy fél zacskó tortilla chipset Eckard éjjeliszekrényéről, és beledugta az orrát. Szimatolt, majd átgondolta az eredményt, végül vállat vont, és bekapott egyet.
– Fúj, Ethan! Van egyáltalán valami, amit te nem ennél meg?
Válasz helyett csak elropogtatott még egyet, aztán visszafordult, és követett kifelé, ugyanarra, amerre bejöttünk. Csak pár lépésre jutottunk, amikor éles telefoncsörgés hasított a csendbe – igazi vezetékes telefon csörgése, nem a mobiljaink.
Megperdültem, kerestem a hang forrását. Dan már széttúrt egy kupac újságot az ajtó melletti asztalkán, úgy kereste a telefont. Ethan ledobta a chipses zacskót, hogy felemeljen egy rakás kopott díszpárnát, a kanapé foltos párnáit és egy kupac szennyes ruhát. Végül én találtam meg a telefont egy félredobott farmernadrág alatt, a padlón, az acél-üveg számítógépasztal mellett; teljesen magától értetődő hely, nem?
– Vegyem fel? – néztem körül. Ethan visszaszerezte a rágcsálnivalóját. De mielőtt bármelyikük válaszolhatott volna, a telefon mellett felfordulva heverő üzenetrögzítőből megszólalt a géphang.
– Eckard? – kérdezte egy ismeretlen hang a sípszó után. – Hol a pokolban van? Ha húsz percen belül nem blokkol, ne is jöjjön többet! Az utolsó fizetési csekkjét elküldöm postán.
Kattant a készülék, amikor a hívó bontotta a vonalat. Letérdeltem, és megfordítottam: a digitális kijelzőn pirosan villogott egy kettes szám.
Akkor ennyit az A tervről, gondoltam. Eckard nem jelentkezett a munkahelyén, és nem is tűnt úgy, mintha ez hamarosan megváltozna.
– Van egy másik üzenet is – állapítottam meg. Dan zsebre dugta a kezét, a bátyám pedig újabb adag chipset lapátolt a szájába.
– Hallgassuk meg! – vont vállat. Lenyomtam a „lejátszás” gombot. A hangüzenet betöltötte a szobát. Ez a hang ismerős volt; bosszúságtól éles.
– Adam, hol a francban vagy? Elküldtem reggel Pete-et, hogy takarítson fel utánad, és azt mondta, hogy a ház már tiszta, és falkatagoktól bűzlik. Úgy tűnik, Greg már elküldte a maga fiait, úgyhogy ne menj Ramos házának közelébe, és tartsd nyitva a szemedet. És töltsd fel a kicseszett mobilodat! A hangpostára küldi a hívásaimat.
Kattanással ért véget ez az üzenet is. Ethan chipses zacskója ugyanabban a pillanatban érte a padlót, mint az én fenekem. Felnéztem: a bátyám engem figyelt, az arcán döbbenet és düh fura keveréke. Ő is felismerte a hangot.
Kevin Mitchell hangját.